Tövismadár….

Szia!

Ez a kilences…. Az isteni hármas megsokszorozódása, a tökéletesség és az örökkévalóság száma. A 9 -es szám a szellem diadala az anyag felett, az ember lelki érettségének száma. Az utolsó és legerősebb a numerológia három fő spirituális száma közül, amelyek a hét, a nyolc, és a kilenc.

A számok nyelvén lelki bölcsességet jelenti. Azonban nincs anyagi bölcsesség, minden bölcsesség szellemi. Sőt, ironikus módon az emberek, akik távol állnak a szentség és tisztesség általánosan elismert eszméitől, néha a spirituális bölcsesség hordozóivá válnak. Ezért spirituális megvilágosodásnak és spirituális intuíciónak is fordítják.

A hinduizmusban erre épül a mandala (9X9=81 négyzetből áll), amely a világot jelképezi, és amelyet felhasznál a jóslásban és az asztrológiában.

A küzdőképesség számának is szokták nevezni. A szám utalhat erős személyiségre, határozottságra, akaraterőre, bátorságra, birtoklási vágyra, tetterőre, önimádatra. Jelenthet helyes megérzéseket, érzelemvezéreltséget, fejlett hatodik érzéket, különleges élményeket.

A szám gyakori megjelenése rendkívüli energiával, természetfeletti erőkkel bíró egyént mutat, aki elsöprő energiák, iszonyú erők mozgósítására képes.

Hááát akkor kezdjük, mit hozott a lelkem a kilencediknek….

Tegnap a Tövismadarak című sorozatot néztem és éjszaka is ez ment mellettem.

Nem tudom, hogy ismered-e a történetet, amely gyermekkorom egyik nagy szerelmi története volt, ahol egy katolikus pap, Ralph (Richard Chamberlain) és egy nő, Maggie (Rachel Ward) beteljesületlenül is beteljesült nagy szerelme áll a középpontban. Kislányként is és minden alkalommal amikor újra nézem a szívembe hatol a fájdalmuk…. 

De most érdekes volt látni…. Új értelmet kapott: az Édesanyámmal egy újabb feloldozást, és annak megértését, hogy mennyire hasonlítok Maggiere…..

A film elején és a végén, Ralph behozza a Maggievel való beszélgetésükbe a Tövismadarat….

A monda béli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak - mindig fájdalom az ára... (Legalábbis a monda szerint.)

A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg. Amikor a tövis belehatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon.

De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.

Vajon az életünk során hányszor leszünk a legenda-beli tövismadarakká? Hányszor halunk a dallal halált? Hiszen sokszor gabalyodunk tövisek közé, kicsi tüskék parányi szurkálása és nagy ágas-bogak homlokot markoló Krisztus koszorúi, lándzsával vert deresei közé, mert tövisek és vasszegek között halad az életünk. Eközben dalolunk és sebesülünk, dacolunk a tövisekkel és dacolunk a sebekkel. És nincs előre megfontolt szándékkal dalolandó gyönyörűséges ének, halálba vezető megtisztító mindössze egyetlen ének.

Sokszor csak éppen annyi hang fakad, amennyi néha a torkunkból kiszakad, akár egy mély öblöshangú, akár egy leheletnyi felszíni sóhajjal. No meg néha fals szólamú felhangokkal. Leginkább azonban csak az el nem énekelt dalaink serkennek ki belőlünk némán és láthatatlanul, és csakis kizárólag a gondolatainkban. Félünk, rettegünk kimondón dalolni őket, mert azt hisszük, hogyha a legszebb hangon is osztjuk meg a másikkal, akkor e kánonba belepusztulunk úgy, mint a tövismadár. És maradunk némák, csendesek, a hangtalan gondolat-bilincsekbe kattant, zárt hangok.

Aztán ahogy idősödünk, egyre inkább óvatoskodunk belebotlani a halált hozó tövisekbe, de ez szerintem teljesen természetes. Gondosan már ki is kerüljük őket a tapasztalatlépcsőkön, de a veszélykerülést némán, magunkban nyugtázzuk, és nem éneklünk győzelmi dalt sem. Pedig milyen szerencsependülésre serkenhetnének a tapasztalatlan fészeklakók! Nem fakadunk örömünkben még parányi füttyentésre sem. Mert belénk ivódott az ösztön, hogy az a valami ott, azzal a sok tüskével bizony fájdalmat tud okozni, és ha nem vigyázunk még halálra is sebezhet nem csak bennünket, de másokat is….

Majd az elillanó tövis-övezte utakon egyszer csak rádöbbenünk: dalolni kellett volna! Kiénekelni egymás felé azt, ami a szívünkben van! Nem sóhajtani, falsul sem kiabálni, nem a gondolatokba visszagyömöszölni az érzelmi kapcsolatrendszerek partitúráját, hanem dalolni tiszta hangon, egyik a másik felé, még akkor is, ha a vélt tövis felnyársalni készülne bennünket. De úgysem tesszük, mert emberből vagyunk…….

Hááát, én teszem, mert egyszer biztos, hogy élünk….

Lágyan, vagy ércesen, de én ki énekelem magamból a kibuggyanni kívánkozó gondolatokat, méghozzá a másik felé nézve és sokszor! Ne maradjon bennem dalolatlan néma ének soha, amit senki sem képes meghallani.

Én kinyitottam a másik ember felé a lélekregisztereimet, hogy szárnyaljon belőlük a milliónyi madárdal, hiszen emberek vagyunk és nem tövismadarak kik csak egyetlen egyszer dalolnak a halálukba zuhanó mélység lehanyatló útján.

Én így akarok élni: bátran, szabadon, szeretetben, szerelemben, madárdalt dalolva, a szeleket meglovagolva szárnyalva!!!!

Ma is énekellek! Javaslom Te is tedd ezt!

Tövismadarak 1. évad | Online-filmek.me Filmek, Sorozatok, teljes film adatlapok magyarul