Az én Apám

Szia!

Öt. Az öt azt jelenti, hogy ez a szám a változással, az átalakulással, a transzmutációval és az alkímiai folyamatokkal van összefüggésben. Valami megváltozik az életedben, vagy érlelődik a változás.

Életem egyik legnagyobb változása akkor indult el, amikor az Édesapám meghalt, ezért most Róla írok Neked. 

De az is lehet, hogy valójában most nem is Neked mesélem ezt a történetet, hanem magamnak….

Mi furcsa, kihívásokkal teli kapcsolatban éltünk, amelyben egy valamit sohasem kérdőjeleztem meg, hogy nagyon szeretett! 

Édesapám óvó, néha fájó szeretettel, a legjobb tudása szerint próbálta a legjobb példát mutatni, támogatni, nevelni. Minden gondolatát és tettét a mi érdekeink vezérelték. Nem kellett mondania, hogy mindennél jobban szeret bennünket. Minden mondatán érződött enélkül is….

A negyvenes évek végén született egy kis faluban. Nagymamám, aki egy picike asszony volt, hazament látogatóban a Dédnagymamámékhoz és váratlanul beindult a szülés. Apuci természetes úton 4,5 kg-al született meg. Eltudod képzelni, hogy milyen "rombolást" végzett a Nagymamámban….

Nagyapa jogász volt, Nagyi történelem, magyar szakos pedagógus, ezért is lett Apa második neve István…. Már ekkor természetes elvárás volt, hogy a polgári értékeknek megfeleljen, tovább vigye a megszerzett értékeket és ennek megfelelően élje az életét. Tartást kapott, erős mintát, amelynek megfelelni komoly kihívás volt….

Egyetlen gyermekként Nagyapámék mindent megadtak neki, ami akkor lehetséges volt, ezért jó vágású, okos, tehetséges igazi úrifiú lett belőle, akiről nagyon hamar lehetett már tudni, hogy kimagasló képességei miatt nagyon sokra viheti majd. 

És Ő, mindent elkövetett, hogy ezt beteljesítse, ezért is döntött úgy, hogy jogász lesz…. bíró…. egy Isten….

Az lett, egy kimagasló, különleges képességgel, teherbírással, kockázatvállalással, felelősségtudattal rendelkező nagybetűs EMBER!

William Blake A pokol közmondásaiban írja, hogy: "Akinek az arca nem ad fényességet: sohase lesz csillag."!

Az én Apámnak már gyermekkorában az arcán volt a fényesség…......

Nekem Ő előszőr valóban egy Isten volt, majd egy Király és idővel emberré vált előttem, amit én (valójában közösen) nagyon megszenvedtem….

Nemrégiben találtam egy szöveget, amely rám biztos, hogy nagyon igaz:

4 évesen: Apa mindent tud!

8 évesen: Apa sok mindent tud!

12 évesen: Apa sem tud mindent!

14 évesen: Apa nem is tud semmit….

16 évesen: Apa nem is létezik!

18 évesen: Apa ódivatú.

22 évesen: Apa ért ehhez.

35 évesen: Előbb kérdezzük meg Apát.

55 évesen: Bárcsak itt lenne Apa.

70 évesen: Remélem, hogy voltam olyan jó ember, mint Ő….

21 éves koromban ment el…. Már kapizsgáltam, hogy mi mindent tud…, de még nem ismertem el…. ahhoz idő kellett…. amit pedig addig éltünk meg közösen, háááát, az nagyon zajos volt és sok minden volt benne, amelyre semelyikünk sem lehet büszke!

Nagyon szerettem, de nagyon hasonlítok rá és ez tisztességesen megdolgozta a kapcsolatunkat…

Valaki egyszer azt mondta, hogy legyek rá nagyon büszke, mert Ő azon kevesek közé tartozott akinek nagyon komoly elvei voltak és ami vagy aki mellett elköteleződött, azért a végsőkig kiállt. Értünk pedig mindenek felett…. és ha ilyen lettem mellette, akkor büszkén felvállalhatom a vele járó ezer kellemetlenséget! Mert nem kell, hogy mindenki "szeressen", mert akkor lehet, hogy senki sem BECSÜL igazán... Attól a pillanattól, hogy kiállok valakiért vagy valamiért ellenségeim lesznek, akiket nagyon becsüljek meg. Mert ha jól választom meg őket, növelik az elismertségemet mások szemében... De tudjuk, hogy nekem mennyire fontos, hogy szeressek és engem is szeressenek…..

Hááát, örömmel jelentem, SIKERÜLT!!!! Mind a ketten megosztó személyiségek lettünk, az elveinkért, a hitünkért, a szeretteinkért, a szakmaiságunkért mindenek felett kiálló emberek, akik nagy szívvel és tűzzel szeretnek és ezer karommal harcolnak…………….

Róla mindenki azt mondta, hogy egy nagyon erős ember, akit mindenki, még az ellenségei is csodáltak. Folyton azt hallottuk, hogy milyen jó nekünk, hogy ilyen erős, hogy ennyit kibír, hogy nem roppan össze az élet súlya alatt. Mindig tudja, hogy mit kell tenni, mindenkinek segít, gondoskodik azokért, akikért felelősséget vállalt. Egy Igazi Király nagy udvartartással.... Ő pedig ilyenkor csendesen mosolygot….

De ő valójában tudta, hogy erősnek lenni fájdalmas. Mert az erőt mindig megelőzte a gyengeség, amikor kifordult a négy sarkából a világ, amikor érezte, nincs tovább. Amikor kihagy a szív ezer meg egy ütemet, amikor már annyira fáj, hogy nincsenek könnyek, és nincs vigasz. Az erős nem azért rendíthetetlen, mert azzá született. Dehogy. Az erős ember megjárta a poklot, átélte élete legnagyobb fájdalmát, feladott már ezernyi reményt, és tudja, legyen bármennyire rossz, legyen bármennyire nehéz, az élet megy tovább. Így hát nap, mint nap felszedi élete összetört darabjait, összerakja, és megy tovább. Mert tudja, hogy valahol mindig van egy út, ami az övé, amit járva talán ismét önmagára talál.

És Ő nem egy életet látott egy pillanat alatt megszűni, tönkre menni és ilyenkor újra szembesült saját tehetetlenségével, hibáival, gyarlóságával, emberi mivoltával….

Édesapámat én csak egyszer láttam sírni, amikor meghalt Nagyapám…. Milyen mérhetetlen butaság, hogy fiainkat nem tanítjuk meg gyengének lenni, hány férfit mentenénk meg ezáltal attól, hogy a gyengeség nem bűn és ezáltal feloldozást kapna és nem kellene összetörniük a teher alatt, hogy egy férfinek MINDIG erősnek kell lennie és nem mutathatja meg a fájdalmát…. mennyivel boldogabb lennénk mi is nők…..

Mindig tisztában volt a különlegeségével és ezáltal ennek terhével. Szerintem ezért is élt gyorsan nagyon sokat. Lehet, hogy azzal is tisztában volt, hogy nem adatik neki hosszú idő a tervei megvalósításához….

A kilencvenes évek közepén, egy hideg őszi éjszakán ment el….

Nagyon haragudtam rá! Mindenért, de legfőképp azért, hogy meg mert halni! Hogy nem voltam neki annyira fontos, hogy harcolt volna az életért, azért, hogy itt maradjon velem. Hogy nem kisért oltárhoz, hogy nem védett meg a rám váró fájdalmaktól…. és még sorolhatnám………………….. Ma már tudom, hogy csak így tudott önazonos maradni!

Annyi mindent elvett tőlem a halála és annyi mindent is adott……….. Tudom, hogy ez most egy kicsit morbid, de ha ma is itt van velem és nem a fiatal felnőtt korom elején veszítem el, akkor biztos, hogy másmilyenné válok……… Így hamar felnőttem és vállaltam felelősséget az életemért……..

A sok harcunk végetért.... Ma már tudom, hogy Mindig látott és értett..... 

Remélem, hogy ma már büszke rám, mert én ma már nagyon büszke vagyok arra, hogy az Ő leánya vagyok!!!!!

És némán reménykedem, hogy ott fent lát és hall még engem.....

Húúúúúúúúúúú, ez nehéz volt! Szép napot!